2018. február 21., szerda

Kritika- Szívlövés




Sziasztok! :) Ismét kritikával jelentkezem, amit szintén tavaly kért tőlem, Sabina Korga. (Nagyon szép neved van :3) Amint megnyitottam a blogot, azt sem tudtam, melyik történetet kezdjem el, hiszen az oldalon három is található. Végül mindet átolvastam, mert nem hosszúak.
Maga a blog érdekes, hiszen Sabina a történetek alakulásába bevonja az olvasóit is, szavazásokat hoz létre, miként folytatódjanak, vagy akár mi legyen a szereplők neve. Ezt szimpatikusnak találom, tetszik az ötlet! :) 
Attól tartok, ez a kritika nem lesz hosszú, úgyhogy kezdjünk is bele.

Kinézet: Azonnal megfogott, hiszen nem blogspot, más az elrendezés, gyönyörű az egész. :) A szokatlan mindig bejön :P

Történetek: Szeretném a sztorik közül a leghosszabbal kezdeni, ám ez is csupán három fejezetes, plusz a prológus. Ez nem azt jelenti, hogy nem lehet róla írni, mert bőven van róla véleményem.
A Szívlövés rettenetesen kusza, irreális, összecsapott. Szeretem az in medias res kezdést, de itt utána sincs megmagyarázva semmi. A legnagyobb probléma a hisztérikus főszereplővel, Anna Korikkal van. Már az elején furán néztem, amikor Anna gondolataiba nyerhetünk bepillantást, amint kiszól az olvasóhoz.
„Szerencsére megtehetem, mert anyámtól jó géneket örököltem és így is vékony alakom van, ami – szerintem teljesen elfogadhatatlan módon – feltétele annak, hogy ebben a ruhaboltban robotoljak. Igen, utálhattok ezért. De talán nem fogtok annyira, ha elmondom, hogy a külsőm az egyetlen jó dolog, amit tőle kaptam.”
Már miért utálnák az emberek azért, amiért vékony, aztán meg gyorsan elkezd magyarázkodni, hogy a szép kinézete ellenére neki mennyire rossz sorsa van.
Miközben így morfondírozik munka közben, megtalálja a főnök, és felhívatja az irodájába. A tehetős, elegáns férfiről egyből Christian Grey jutott az eszembe, pontosan olyan a személyleírása. Elkezdenek a munkáról beszélgetni, majd a fickó rányomul, mire Anna teljesen jogosan kiakad, ám olyat mond, amitől megint értetlenül pislogtam.
„De most csak egy undorító férget látok, aki nem tud máshogy csajt felszedni, csak úgy, hogy a saját alkalmazottjává teszi őket és nem ad nekik más választást.”
Teljesen ártatlanul kérdezem: ezt a következtetést miből vonta le? Miért feltételezi azt, hogy csupán azért vette őt fel dolgozni fél éve, mert fel akarja szedni?
Anna sírva elrohan, miközben olyan dolgokat gondol, amit nem tudtam hova tenni.
„Inkább attól kerültem padlóra, hogy úgy éreztem, én már sosem lehetek senki. Mindig, mindenki egy tárgyként fog rám tekinteni, és ugyanolyan gusztustalan sorsra jutok, mint anyám.”
Semmit nem tudunk a főszereplőről, így érthetetlen az, ahogyan vélekedik magáról, semmi előzménye nincsen, ami megalapozná ezt! Miközben sír a wc-ben, utána megy az egyik kolléganője, aki azt hiszi, hogy „megdugta” a főnök, majd nyugtatni kezdi. A nő szerint ez nem nagy dolog, Mr. Grey2 már mindenkit felpróbált közülük, így juthatnak előre a csajok a ranglétrán. Anna hisztizik, kiabál, hogy ez mennyire undorító, aztán elszalad onnan is.
Már otthon kesereg, amikor felhív egy Kevin nevű valakit, akiről semmit nem tudunk. Én azt hittem, hogy az egyik haverja, akinél közben csaj van, mert behallatszik a telefonba, de a következő fejezetben kiderül, hogy a pasija. Az utolsó mondat pedig érthetetlen: „Úgy látszik, minden összeomlik. Mégis hogyan jutottam el idáig?” Álljunk meg! Miért omlik össze minden? Mert másik munkahelyet kell keresnie? Emberek milliói teszik ezt nap, mint nap!
A következő fejezetben kapunk egy idegenvezetést Luxemburgról, ám előtte még felkeltette az érdeklődésemet egy mondat:
„Nincs munkám, az egyetemet nem tudom fizetni, a barátom egy agresszív idióta, aki, ha teheti, megcsal, és ha ez nem elég, 8 nap múlva utcára kerülök.”
Mi? Hogy mi? Addig értem, hogy nincs munkája, bár még nem mondott fel, de feltehetően nem lesz. Az is oké, hogy ki fogják rakni az albérletből, mert nem tudja fizetni, na de a többi információ? Eddig nem úgy volt, hogy nem tanul? És a barátja miért agresszív, és miért csalja meg, és miért van vele egyáltalán? Túl sok a kérdés. Később kiderül, hogy Anna négy éve él Luxemburgban, előtte meg arról van szó, hogy nincs kint senkije a pasiján kívül, akit ott szedett fel. Nehogy azt mondja már, hogy ennyi idő alatt egyetlen emberrel sem barátkozott, vagy találkozott, aki segíteni tudna neki!
Nagy unalmában elmegy sétálni, majd felhívja a pasiját, és lezajlik egy díjnyertes párbeszéd közöttük.
„– Szia! Mit akarsz? – vette fel a telefont nem túl kedves hangnemben.
– Szia! Azon gondolkodtam, hogy esetlen pár napra beköltözhetnék-e hozzád, mert valószínű, hogy ki fognak lakoltatni – mondtam olyan cuki hangon, amennyire csak tőlem tellett.
Pár hosszú másodpercig néma csend volt a vonal másik oldalán, amelyet egy hatalmas sóhaj szakított félbe.
– Cica… – kezdte, majd egy kis hatásszünetet tartott – már beszélni akartam veled kettőnkről.
Tudtam, mit fog mondani, de szánalmasnak találtam, hogy így bepánikol attól, hogy nem tud majd más nőket felhívni magához és inkább szakít velem.
– Ne folytasd, nem lényeg, majd beszélünk – vágtam közbe gyorsan.
Leraktam a telefont, és nem is hívott már vissza.”
Ez most komoly? Kevin azt mondja, hogy beszélni akar kettejükről, mire a csaj egyszerűen rábassza a telefont? Ebből nem derült ki, hogy Kevin pánikolt volna, vagy az lenne a baja, hogy a lány oda akar költözni, szimplán dumálni akart. De a poén az, hogy Anna úgy köszön el: „majd beszélünk”. Mikor? Itt lett volna a lehetőség! Ah, istenem.
Ezután Anna elindul, ám nem ér haza, mert útközben egy gyilkosság szemtanúja lesz. Elrohan, de a gyilkosok utána futnak, majd el is kapják, amikor már éppen megnyugodna. Berakják egy kocsiba, mire ő… ezt figyeld!... elalszik. Kajak képes volt elaludni a kocsi hátsó ülésén, miközben éppen idegen rabolták el?! Normális esetben, ez lenne az ember utolsó gondolata, hogy aludjon!
Bedugják egy sötét szobába, aztán jön valaki, akit az idegenek főnöknek hívnak. Azt még megjegyezném, hogy a fickók, egy ilyen helyzetben még véletlenül sem mondanák ki a társuk nevét, ha már lebuktak. Na, amint felbukkan a „főnök”, Annának kinyílik a csipája, visszaszájal a férfinek, nem hogy inkább csöndben maradna, ráadásul még fel is pofozza a „főnököt”. Na, ez aztán mindent vitt. Ezek után a férfi nem lövi le ott helyben, hanem szobát ad neki! Egy minilakosztályt. Meg sem büntetik, amiért szemtanúja volt egy gyilkosságnak, semmit nem csinálnak vele, a csaj meg örül a fejének, mert legalább nem az utcán kell élnie. Egy illatos, habos fürdés után újra elalszik az ismeretlen helyen.
Amíg békésen szunyókál, betekintést nyerhetünk a „főnök” magánszférájába is. Itt szeretnék megállni, mert egy olyan érdekes párbeszéd zajlik le közte, és az egyik „embere” között, hogy amellett nem lehet elmenni:
„– Tony! Utána néztél Anna Koriknak?
– Igen, főnök. 26 éves, az apjáról nem találtam semmit, az anyja valahol Dubai-ban van a legutóbbi hírek szerint, de nem tartják a kapcsolatot. Magyarországon született, de 4 éve itt él.
– Pontosan hol?
– Hát, igazából sehol. Nem tudta fizetni az albérletet, így elküldték, mert az állásából kirúgta az a seggfej Viktor Klang.
– Nem adta be a derekát a lány, mi?
– Úgy tűnik.
– Akkor nincs senki az életében?
– Találtam egy ex-pasit, de az infók alapján egy barom volt, aki verte is néha. Hol együtt voltak, hol nem…”
Ezeket mégis honnan az atya úristenből derítették ki? Egy: még nem lakoltatták ki a csajt. Kettő: a pasija még nem az exe. Három: az anyja Dubaiban van a „hírek szerint”. Milyen hírek szerint? Négy: kitől tud Kivenről ez a Tony ilyeneket? Ja, bocsánat, az „infók alapján”, de milyen infók? Ilyen híres Anna, hogy mindenki róla beszél, vagy mi van?
Egyébként elég érdekes, hogy a bűnözők ítélik meg a másik embert :D „seggfej Viktor”, az expasi egy barom.
Ezt követően a „főnök” bemegy Annához, amíg az éppen alszik. Na, látjátok! Ezért nem szabad nyugovóra térni egy idegenektől hemzsegő, ismeretlen épületben!
„Miért nem fél ez a lány? Két válasz lehetséges. Vagy nagyon hülye, vagy nagyon kemény csaj. Van egy olyan érzésem, hogy az utóbbi.” –> nekem meg van egy olyan érzésem, hogy az előbbi :D
Miután Anna felébred, éhes, ezért lemegy kajálni a földszintre, mintha otthon lenne, majd legnagyobb döbbenetemre a „főnök” szolgálja ki. Ezt még egyszer. Tessék?!
„– Jó reggelt! Éhes vagy? – próbált úgy érdeklődni, hogy közben elfojtsa a nevetését.
– Nem, köszi, megvagyok – fogalmam sincs miért mondtam ezt, úgy viselkedek, mint egy durcás tini.
– Muszáj enned. Ülj le az étkezőben és hozok neked valamit.”
Uh, a nagyon veszélyes, kemény bandavezér, akinek most már a neve is kiderül: Alessandro alias Alex. Szóval Alex visz neki zöldségeket, frissen facsart narancslevet, tojást, bacont és magvas kenyeret. Azt a hét meg a nyolcát! Micsoda egy úriember, kár, hogy teljesen hiteltelen.
Ott ér véget a fejezet, hogy Alex döntés elé állítja Annát. Vagy megölik, mivel szemtanú, vagy csatlakozhat hozzájuk. Hát, nem kérdés, hogy a lány melyiket fogja választani.
Végre vége, ez a három fejezet is sok volt belőle. Nincs felvezetés, a karakterek csapnivalóak, az egész szörnyen irreális, semmi nincs kifejtve rendesen, a környezetleírásokon kívül. Anna, huszonhat évesen még mindig úgy cirkuszol, mint egy gyerek. Lehetne sokkal erősebb is.

Ezután már csupán kíváncsiságból olvastam el a másik két történetet, abban reménykedve, hogy ott jobb lesz a helyzet, de nem. Ugyanazzal az irritáló fő karakterrel találtam magamat szemben, csak az egyikben Melinda volt, a másikban meg Emma.
A Kitépve alapja érdekes lehetne. Amennyit a prológusból és az első fejezetből megtudtam, az az, hogy kiderül, hősünket adoptálták. Feltehetően onnan jönnek rá, hogy az anyja kórházba kerül, és a lánytól vesznek vért, ami talán segíthet neki, bár ezt csupán feltételezem. Megjegyzem, vérvétel közben Melinda mellett végig ott van a barátnője, aggódik, erre mit kap viszonzásul? Hát, nem köszönömöt, hanem Melinda kiakadását, hogy miért kérdezgeti mindenki öt percenként, hogyan érzi magát. Tényleg felháborító. Hogy merészelnek érdeklődni iránta az emberek?

A Háttérzajban viszont bőven van potenciál! A jövőben játszódik, egy nyomozónőről szól, aki nyakik benne van egy gyilkossági ügyben. Sajnos ebből csupán egy prológus került fel eddig, de már ebben is lenyűgözött az okosház, ami bemutatásra került.
Viszont azt nem értettem, hogy olyan embert szeret a nő, aki nem is létezik. Miért? Robot, vagy titkolja a kilétét?
Összegzés: A fogalmazását jónak találtam, a helyesírással sem volt probléma. Minden rendben volt, magukon a történeteken kívül. A legfőbb bajt a karakterek jelentették, de erről már esett szó fentebb. Javasolnám a cselekmények újra gondolását, átírását, kibővítését, mert így majdhogynem élvezhetetlen :/ Sajnálom, hogy ezt kell mondanom, és sok sikert kívánok a továbbiakban!

2018. február 20., kedd

Kritika- Kötődés




Sziasztok! :) Egy hosszabb kihagyás után, ismét kritikával érkeztem, amit még tavaly kért tőlem Summerrose, innen is sajnálom, hogy ennyit kellett rá várnod! Nem hiszitek el, de egy hete olvasom a Kötődést, és nagyon megbántam, amiért első nekifutásra, csak a harmadik fejezet feléig jutottam el. Ebből a háromból mostanra negyven lett, így már bővebb véleményt tudok róla alkotni. Remélem, kielégítőnek tartod majd, Summerrose, hiszen azt írtad, hogy fejlődni szeretnél :)

Kinézet: Rettentően megnehezítette az olvasást a világos design, főleg, hogy szemüveges vagyok. Négy-öt óra után már eléggé elfáradt a szemem, megfájdult a fejem, ráadásul túl kicsik a betűk :/ Észrevettem, hogy a fejezetek fülecske nincs frissítve, így a történet már 55 fejezetnél jár, ami a fülben leragadt a 44-nél. A szereplőknél tetsztettek az érdekességek, amiket az egyes karakterekhez írtál :)

Történet: Itt ugrik a majom a vízbe, elég mélyre. Először azért jutottam el a harmadik fejezetig, mert halálosan untam az alap felállást, ráadásul elkapkodottnak éreztem az egészet. Úgy indul a történet, ahogy minden második: a főszereplőnk, jelen esetben Effie Lockhart, új lányként költözik Angliából Amerikába. Azonnal megismerkedik a szembe szomszéddal, J. J.-jel, aki segít neki behordani a cuccaikat a házba. Megtudjuk, hogy Effie szülei meghaltak egy autóbalesetben, és a bátyja, George a gyámja. A második fejezetben gyorsan ledaráltál egy hónapot. Nem villanyozott fel túlságosan, érthető módon. Ha nem kellett volna róla kritikát írnom, valószínűleg tovább sem jutok ennél.
Nagy nehezen átrágtam magamat az elején. Itt még igen bizonytalannak tűntek a karakterek, Effie-t sem lehetett ismerni, J. J.-ről is csak annyit, hogy tizennyolc éves kora ellenére úgy viselkedett, mint egy gyerek, George és a barátnője, Julie pedig hozták a jófej gyám szerepét, ők szimpatikusak voltak. Túl gyorsan pörögtek az események, minden átmenet nélkül, hamar belecsöppenünk egy buli kellős közepébe, megismerünk négy random embert, J. J. barátait. Bevallom, meg sem tudtam jegyezni, hogy ki kicsoda, azt meg pláne nem, hogyan néznek ki. Lelombozott. Felbukkan a J. J. által sokat emlegetett Lucas Bailey, akiről valamiért azt hittem az elején, hogy lány, mivel csak Baileyként utaltak rá mindig, és automatikusan társítottam hozzá egy női arcot (:D). Bailey és Effie első találkozása is súrolja a klisé határát. Ennél már csak az lett volna a jobb, ha véletlenül összekoccannak a suli folyosóján.
Telnek a hetek, Effie lassan megszokja az új barátait, majd elkezdődik a suli. Itt válik érdekessé a történet, és külön díjaztam, hogy nem csak a szerelem a fő szál benne, hanem megtaláltad az egyensúlyt közötte, és a hétköznapi dolgok között. Tanulni kell, órákra járni, idegeskedni a tanárok miatt, nyöszörögni a rengeteg házi miatt, egyszóval zajlik az élet.
Azt hinné az ember, hogy aki a menő focicsapat tagjaival spanol, az majd szintén menővé válik, ám nem ez történik. Effie-t azonnal kiközösítik a pompomos lányok, és az ellenséges focicsapat fiúi, pusztán irigységből. Elkezdik terjeszteni róla, hogy a lány a haverjai közül mindegyikkel lefeküdt. Az sem javít Effie helyzetén, hogy lányokkal egyáltalán nem barátkozik, mert a srácokkal jobban kijön. (Annyira meg tudom érteni, én is így vagyok vele!)
Az ötödik fejezetnél már belelendültem az olvasásba. Ráéreztem a karakterekre, Effie abszolút a szívemhez nőtt, imádtam a társaságot, ami körbevette, és rohadtul tetszett a fejezet végén a rajz! *.* Egészen addig élveztem, amíg le nem törted a kedvemet.
Ugye, te is láttad a The first time című filmet? (Költői kérdés volt.) Évekkel ezelőtt néztem meg, és odáig voltam érte, mert abban az időben nagy Dylan O’brien rajongó voltam, ahogy sokan mások. Dylan első filmje, kötelező jelleggel mélyedtem el benne. Ha nem így tettem volna, valószínűleg észre sem veszem a hasonlóságot, ám kiszúrtam, nem volt nehéz. Komplett jeleneteket vették ki a filmből, és ültetted át a saját sztoridba. Még mondatokat is felismertem, csupán a neveket cserélted ki. („Aki azt mondta, hogy mindig légy önmagad, nyilvánvalóan még nem találkozott Reeddel.”) Őszinte értetlenkedéssel kérdezem: Miért? Miért nem gondoltad úgy, hogy a te fantáziád is van olyan erős, mint másé? Ráadásul elütöttek a párbeszédek, mert Effie és Bailey kapcsolata nem is hasonlított a The first time-belire. (Például amikor Bailey megkéri a lányt, hogy ne feküdjön le Reeddel, mire Effie visszavág, hogy miért ne, ahelyett, hogy a karakteréhez mérten, leállítaná és hangosan kiröhögné a fiút, amiért ilyet feltételez róla.) Tényleg érdekelne a válaszod, hogy miért csináltad. :(
Ahogy tovább haladtam a történetben, reménykedtem, hogy több ilyenbe nem fogok belefutni. Általában hosszabb blogoknál az első tíz fejezetet szoktam elolvasni, ám itt képtelen voltam megállni. Effie durva rögbis sérülése arra késztetett, hogy ne hagyjam abba. Abszolút beszippantott, és sokszor erőszakkal kellett leállítanom magamat, hogy most már elég lesz :D
Viszont akadtak problémák is bőven. Először is Effie és Reed… Azt még értettem, hogy Reeddel a lány az egyik ellenségét, Elice-t akarta idegesíteni, még díjaztam is, de ami utána közöttük zajlott, az gyászos volt. Amikor a tizenharmadik fejezetben Effie szakítani akar, tök jogosan megkérdeztem magamban: Miért, együtt voltak egyáltalán? o.O Nem! Határozottan nem voltak együtt, a csaj mégis úgy csinált. Ekkor kezdett Effie karaktere átalakulni, pont olyanná, amilyen a többi lány. Határozatlan volt, pattogott mindenért, ha jogos volt a felháborodása, ha nem, és a végén én is kezdtem elhinni, hogy egy lotyó, aminek folyamatosan csúfolták. Az meg csak plusz volt hozzá, hogy miután beállított az éjszaka közepén Baileyvel a fiú apjához, akiről mellesleg végig sejtettem, kicsoda, olyan csúnyán kiosztja ok nélkül, hogy csak pislogtam. Semmi joga nem volt hozzá! A férfi akárhogy is viselkedett a családjával, Effie-nek ahhoz rohadtul nem volt köze, inkább meg kellett volna köszönnie, amiért a fickó ellátta a sebeit, amiket Reed okozott. Effie utána még Baileynek is nekitámadt. Felháborítónak tartottam. Egyébként a csaj állandóan számon kérte Baileyt, de ő sem viselkedett jobban, nem volt a fiúval őszinte, és sokszor hála helyett lebaszta a gyereket. Megjegyzem, ha nem került volna annyiszor bajba Effie, Baileynek sem kellett volna sűrűn megvédenie…
A tizenhat és tizenhetedik fejezetben megenyhültem. Mind George leszidása a húga esti kimaradása miatt, mind Bailey heves vitája az apjával, annyira élethű volt, annyira érzelmes, hogy szinte ott éreztem magamat közöttük. Tökéletesen ábrázoltad az emberi kapcsolatokat, a szereplők közötti viszonyokat, éltek a karakterek! Lélegeztek, mozogtak, én pedig mozogtam velük együtt.
Izgatottan olvastam, amikor Effie pszichológushoz került, érdekes kérdéseket tett fel neki Mr. Shaw, könyörtelenül rákérdezett a szülők halálára, Effie reakciói pedig nagyon beszédesek, egyértelműen nem tette túl magát rajta. Egy másik fejezetben, amikor Mr. Shaw megint felbukkant, a tovább tanulást és a pasitémát boncolgatták. Rettenetesen jól összepasszolt a kettő, a választás miatt. Mi, vagy ki mellett dönt Effie? Elgondolkodtató jelenetek!
Roppantul tetszett, amikor Bailey és Effie együtt művészkedtek! :3
A huszadik fejezetben kaptam egy Bailey szemszöget, aminek azonnal nekiestem, kíváncsi voltam, hogy sikerült-e megoldanod a nehéz feladatot, hiszen sokan nem tudnak hitelesen fiú szemszögből írni. Megállapítottam, hogy Bailey szemszöge semmiben sem tér el Effie-től, viszont érdekes volt látni a lányt kívülről, más szemén keresztül, és végre fény derült arra is, miért rostokol Bailey egy egyértelműen nem működő párkapcsolatban Ashleyvel. (Amúgy Ashleyről egy darabig azt hittem, hogy ő az eltitkolt testvére, mert amikor a barátaik mindig szóba hozták, nem volt teljesen világos, milyen kapcsolat van Ashley és Bailey között, Effie feltételezésére pedig nem hagyatkoztam, hiszen akár félreértés is lehetett volna. Végül nem használtad ezt ki, de nem is baj, így is jó lett!) Úgy vettem észre, hogy nem nagyon éreztél rá Baileyre, túl idegen volt számodra, hogy ki kellett bújnod Effie bőréből. Bailey részei rövidebbekre is sikerültek. Mindent egybevetve, élveztem a hálaadási fejezetet, imádtam Effie-t, ahogy kirángatta a fiút a mélabúból, pedig nem csinált semmi különöset, csak önmagát adta. Szuper volt! :) Rájöttem, hogy Effie kívülről teljesen más, mint amit „belülről” láttam :D Itt már kezdtem tépni a hajamat, hogy mikor jönnek már össze?! Annyira érződött közöttük az összhang, a vonzalom, olyan közel álltak egymáshoz, lelkileg és fizikailag is. A végén már sírtam, és a barátnőmnek idegeskedtem, hogy ezt nem hiszem el! Vártam a nagy áttörést, addig nem akartam megírni a kritikát. Rengeteg esélyük lett volna, de az idegeimre mentél a mézesmadzag-effektussal. A végén már erőltetettnek is hatott ez a nyavalygás, amit levágtak.
Végre megismerhettem Bailey testvérét is, Kate-et. Annyira imádtam, de komolyan! Nyílt, közvetlen, stílusos, nem az a tipikus lánytestvér, inkább egy barát. A személyiségéhez pedig nagyon jól passzolt a szexuális irányultsága. Abszolút meg voltam vele elégedve, a kapcsolata meg Biancával hatalmas :D Az a civódás, amit mindig levágtak még élvezhetőbbé tette az egészet. (A 22. fejezetben találtam elírást, mert az egyik percben még Biancát írtál, a másikban pedig már Kate-et :D ) Ennél a résznél még a fürdőszobai jelenet akasztott ki, amikor Effie és Bailey szinte egymáshoz vannak préselődve, de mégsem történik semmi! o.O :/
Elérkeztük a karácsonyhoz, amikor Effie és Bailey együtt mennek haza Angliába, mivel Bailey liverpooli. Effie-nél a rokoni látogatás katasztrofálisra sikeredik, és itt abszolút jogos volt a lány kiakadása. Nem elég, hogy súlyként nehezedett rá az otthoni légkör, ismét eszébe jutottak a szülei, még a rokonok is elkezdték őket piszkálni. Bailey nyugtatta meg, együtt aludtak összebújva egy motelben. Itt is vártam, hogy történik valami… Arra várhattam :D (Itt megjegyezném, hogy az egyik mondat abszolút nem illett bele: „Julie tényleg szereti a bátyámat, és nem csak a pénze miatt van vele.” Úristen! Fel sem merült bennem ilyesmi, hiszen egyértelmű! Annak kifejezetten örültem, hogy Julie pozitív szereplő, mert olvastam, hogy nem annak indult.) Muszáj kiemelnem néhány sort. Hatalmasat nevettem rajta! :D
„Sosem voltam még szerelmes, és eddig azt sem tudtam, hogy akarok-e valaha az lenni. A legközelebb, azt hiszem, tizenhárom évesen jutottam hozzá, amikor mély érzelmeket kezdtem táplálni Harry Potter iránt, de mivel a kapcsolatunk eléggé egyoldalú volt, így gyorsan túltettem magam az egészen.”
Volt még egy az elején is. :D
„– Milyen az új suli? – vált témát.
– Oh, tudod, csak a szokásos. Legalizált emberkínzás, amit az amerikai állampolgárok adójából fizetnek.
(…)
– Miért? Valószínűleg úgyis csak elvállalok majd egy alantas melót, ahol a fizetésem még a minimálbért sem éri majd el, így én is egy lehetek majd a huszonegyedik századi jobbágyok között.” (9. fejezet) De a közös mozizás a srácokkal, az is megér egy misét :D
Térjünk vissza Amerikába. Effie nevetségesen bizonygatja Kate-nek, hogy nem szerelmes Baileybe. Inkább meg se szólalt volna. Nem gondoltam, hogy valaha azért fogok bosszankodni, mert az egyik főszereplő hűséges, márpedig Baileynél ez volt a problémám. :D
A következőkben szeretnék beszélni, egy igen komoly témáról, mégpedig a bántalmazásról. Reed, miután Effie meg akarta vele szakítani a nem létező kapcsolatukat, felpofozta a lányt. Effie ezek után mindenkinek azt hazudta, hogy elesett részegen, magát okolta, amiért ez megtörtént vele. (Félig igaza is volt, mert ha nem közeledik Reedhez, akkor nincs balhé.) Gyakori reakció, hogy a nő hibáztatja magát a bántalmazás után, és abszolút igaza volt a barátainak, hogy Reednek kéne szégyenkeznie. Egyetlen baj az volt, hogy hiányosnak éreztem, nem lett teljesen kifejtve. Effie nem félt utána úgy Reedtől, ahogy azt vártam, csak távolságtartóan viselkedett. Hiányoltam a lelkivilága mélyebb bemutatását, hiszen egy ilyen erőszakos fellépés nyomot hagy egy nőben, sebet ejt rajta. Felszínesen érintetted a témát, viszont egy hatalmas taps jár a feljelentés miatt! Ami igazán bosszantott, hogy Effie nem maga miatt tett feljelentést, hanem azért, hogy ez másokkal ne fordulhasson elő. Miért? Ha csak vele történik meg, akkor szó nélkül elsétál a másik irányba? Nem szabad! Egyébként még rágalmazásért is nyugodtan beköphette volna a suliban a csávót. Örültem, hogy cselekedett, örültem, hogy volt olyan bátor, és megtette ezt!
A huszonkilencedik fejezet azzal indul, hogy megkezdődött a hokiszezon. Ajjaj :D Jókat mosolyogtam a srácokon itt, imádtam őket együtt, főleg Campbellt! Amikor kiderült, hogy Baileynek szülinapja lesz, Effie kitalálta, hogy szervezzenek neki meglepetésbulit. Annyira éreztem, hogy szarul fog elsülni, mint mindegyik buli eddig. Így is lett. Sajnos a fiú barátnőjét, Ashleyt is meghívták, aki csődítette magával a haverjait, az utána következő veszekedésnél meg még a talpam is ökölbe szorult. Ashley képtelen meghallgatni a pasija problémáit, és amikor Bailey a fejéhez vágja, hogy van épp elég baja így is, hiszen az anyja haldoklik, a csaj kijelenti, hogy ez nem magyarázat. Kínomban felröhögtem. Hogy lehet valaki ennyire önző? Azon is csodálkoztam, hogy Effie ezen nem akadt ki, csak zavarban volt, mert véletlenül kihallgatta őket. Lehet, hogy Bailey életében nem is az apja a legrosszabb, hanem Ashley?
Ezek után úgy döntenek, mégsem Effie házában tartják a bulit, átmennek egy szórakozóhelyre, ahol majdnem megtörténik a csók! Morogtam, minden bajom volt. Természetesen a túlfűtött pillanatokat újabb vita követte a két főszereplő között.
A majdnemcsókot követően Effie összejön egy másik fiúval. Most komolyan? David abszolút vakvágány, itt már kifejezetten bosszantott, amiért túlhúztad az egészet. Effie minden ok nélkül, szabályosan kikönyörögte Davidtől a csókot, aztán rájött, hogy nem érez úgy iránta, mint Bailey iránt, de azért folytatta és kapcsolatba kezdett Daviddel. Annyira éreztem, hogy maga a karakter nem akarta ezt az egészet, csak te, Summerrose kényszerítetted rá, hiszen ez még tovább mélyítette a szakadékot Effie és Bailey között. Nem, nem és nem! Teljesen nem illett bele, művé vált az egész. Kezdett egy szappanoperára hasonlítani, ahol a főszereplő azt bizonygatja, hogy ő nem lotyó, mégis smárol azzal, aki az útjába kerül. Viszont hangosan felnevettem, amikor lebuktak Bailey előtt a csókkal. :D
Szerencsére ez a Davides mellékszál hamar eltűnt, nekem meg a pofám leszakadt közben. :O Ahogy a fiú kimutatta a foga fehérjét, ahogy Effie-vel beszélt… Dermedten olvastam végig, ám ha jobban belegondolok, a bunkósága ellenére Davidnek igaza volt, Effie-nek bele sem kellett volna mennie a kapcsolatba!
Örültem, amikor a vége felé a lány nem titkolózott Bailey előtt Davidről, nem idegesítette még jobban a fiút. Azon azért megint kiakadtam, hogy a harminchetedik fejezetben Bailey megvédte a csajt, ezt követően Effie lebaszta emiatt. Édes istenem. De most csodák csodájára utólag meg is köszönte. :D Egészen idáig kellett várnom a nagy áttörésre Effie és Bailey között. Érzékletesen átadtad az egész jelenetet, virult közben a fejem. Számomra gyönyörű volt, hiszen már úgy a szívemhez nőttek a karakterek. Hála istennek Baileynek is megjött az esze, a saját kezébe vette az életét, és végre leültek Effie-vel megbeszélni az érzéseiket. Őszintén! Ez nagyon fontos. Bár a lány itt is hárított volna még, pedig rohadtul egyértelműek voltak a fiú szándékai. Ott hagytam abba, hogy boldogság van. :D Szívesen olvastam volna még, de szorított az idő sajnos :/

Fogalmazás: Az elején nem volt a legjobb, ám ahogy haladt a történet, úgy fejlődött ez is. A problémám a rengeteg túlmagyarázással akadt, amikor görcsösen bizonygattad, mennyire jófej J. J., mennyire gyerekes, mennyire nem akar tőle semmit Effie. („Felöltözöm, fogat mosok, és mire végzek, J. J. már a gatyáját rángatja magára, közben hatalmasat ásít. A jelenet épp annyira természetes, mintha a bátyám tenné ugyanezt. J. J.-vel barátok vagyunk, és semmi több.” -> egyértelmű) Nagyon kihangsúlyozod a dolgokat, mintha azt hinnéd, hogy az olvasó elsőre nem értette meg. Effie nem ijed meg a nagydarab, focista fiúktól, a srácok közel állnak egymáshoz, J. J. és Cassie mennyire összeillenek, Effie mindig zavarban van, amikor meg észbe kap, mert szerelmes Baileybe, minden fejezetben legalább hatszor elmondja ezt.
A szereplők általában csak önmagukat ismétlik, Effie rendszeresen lebassza Baileyt a verekedésekért, az ösztöndíjra hivatkozva. Egy idő után már kívülről fújtam a mondókáját. A történet leggyengébb pontja a fogalmazás, amin természetesen lehet csiszolni, javítani!
Összegyűjtöttem néhány szóismétlést is, azokra figyelj majd, bár egyre kevesebbet találtam a vége felé. :)
„A passzomtól a labda tökéletes ívben repül a kezébe, és ahogy a kezéhez csattan…”, „Egy hatalmas ház előtt állok. A szemem végigpásztázza a tökéletesre nyírt pázsitot a ház előtt…” (1. fejezet)
„Hiszen a suli még el sem kezdődött, és máris szereztem magamnak egy nagyon jó barátot, és J. J. haverjai mind nagyon jó fejnek tűnnek.” (2. fejezet)
„Reggel, amikor felkelek, a nap már vakítóan süt. Teljesen elvakít az éles fény…” (5. fejezet)
Zavaromban ficeregni kezdek, de nem akarom, hogy lássák rajtam, mennyire zavarba jöttem” (6. fejezet)
„A tanárnő olyan elégedett az óra végén a csoportunkkal, hogy korábban elenged minket az órájáról.” (9. fejezet)
„Feltápászkodom, megrázom magam, aztán hazamegyek, és összeszedem magam. A szüleim halála után is összeszedtem magam.” (11. fejezet)
„Megragadja Maryt, és szó szerint lerántja Campbellről, majd a karjánál fogva elrángatja a közeléből.” (14. fejezet)
Furcsa mondatokat:
„igenlőn megrázom a fejem” -> igenlőn bólogatni lehet
„Ez most olyan végigmérős nézlek, vagy a haverom barátja vagy nézlek volt?” -> ezt többször át kellett olvasnom, mire felfogtam
„egyenesbe rántom magam” -> Tessék? :D

Helyesírás: Egyetlen visszatérő hibát találtam benne.
„nem-e hagyott” -> nem hagyott-e
„nem-e ért” -> nem ért-e
Az „e”, mindig az igéhez kapcsolódik!

Szereplők: Ha már gyengeséget emlegettem, akkor itt kell kiemelnem a sztori legerősebb részét, egyben a legfontosabbat, a karaktereket. Rengeteg volt belőlük, mégsem vesztem el közöttük. Amint már leírtam, mindegyik él, lélegzik, cselekszik, és ez az, ami igazán élvezhetővé teszi a történetet. A párbeszédek természetesek voltak közöttük, a reakcióik hitelesek, tökéletesen ráéreztél mindegyikre. Kezdeném Effie-vel.
Hihetetlenül erős jellem az elején, ami később megtörik. Nagyon jól indult, vagány volt, határozott, tökös, ám amint Reeddel kezdett, megváltozik. Ritkán szimpatizálok a női főszereplőkkel, ő viszont kivételt képezett. Hősiesen tűrte, amikor a rögbis baleset után kórházba került, nem picsogott minden másodpercben, hiszen ahogy ő is mondta, átértékelte a sírást a szülei halála után. Tartotta is magát szépen. Frappánsan vissza tudott szólni a fiúknak, ha viccelődtek vele, nem bukott ki, amikor lotyónak nevezték, csak röhögött rajta. Sajnálom, hogy negatív irányba változott, hazudozni kezdett mindenkinek, amitől a hajamat téptem. Besokallt, hamar felkapta a vizet, ok nélkül csókolózott, szenvedett, és még sorolhatnám. Pontosan olyanná vált, mint a legtöbb női karakter. R.I.P., kár érte.
Bailey a második legfontosabb szereplő. Hihetetlenül szerettem, és nem azért, mert gyengéd és romantikus volt. Rengeteg lehetőség van benne, egy igazán jó barát, jó ember! Törődik másokkal, miközben a saját problémáit is meg akarja oldani. Azon csodálkozom, hogy nem roppant még össze a teher alatt. Harcol az apjával, aggódik a beteg anyja miatt, idegeskedik Kate-ért, pluszban ott van még neki Effie és Ashley. Ha ez nem lenne elég, izgul, hogy bekerüljön egy jó nevű egyetemre, beteljesítse az álmait. Senki nem könnyíti meg a dolgát, Reed aztán pláne! Bailey szintén erős, talán még Effie-nél is. Minden tekintetben példás, ami alól a dühkitörései kivételek, ám azokat is abszolút meg tudom érteni, hiszen állandóan feszült a szerencsétlen.
A srácokat, mint már mondtam, imádtam! :D Annyira jó érzés volt olvasni, amikor összegyűltek, poénkodtak, tanultak. Campbell talán a kedvencem a hülye beszólásaival, a többiek pedig elbújtak a háttérben. J. J. szegény nagyon perifériára szorult Bailey miatt, de ő is szimpatikus, egy nagy gyerek, igazán boldog :) Jó ilyet olvasni, a sok nyomorult szereplő között :D
Ashley és Elice, a két hárpia. Bár Ashley érezhetően jócskán megváltozott, ő nem volt ennyire borzalmas, gyanítom, hogy a társasága nincs rá jó hatással. Bailey sincs úgy mellette, ahogy kellene, nem tudja észhez téríteni. Elice meg egy velejéig romlott picsa, akinek az a legfőbb gondja, hogy kinek az ágyába bújjon éppen, mellette meg Effie életét keseríti.
George és Julie úgy tökéletesek, ahogy vannak :)
Reed egy tipikus nagyképű barom, aki megszokta, hogy akárkit megkaphat, ráadásul eszméletlenül hülye. Ezért sem kellett volna Effie-nek beállnia a csajok sorába, hiszen ezzel megmutathatta volna, hogy ő más, mint az átlag. A könyvtáros jelenet után messzire el kéne kerülnie.
David nagyot alakított, egy igazi kétszínű fickó. Abban sem vagyok biztos, hogy többet érzett a lány iránt, inkább kihasználta, meg akarta fektetni, mert elhitte a suliban terjedő pletykákat. Az igazsághoz azért az is hozzátartozik, hogy eléggé érdekesen viselkedett vele Effie. Ezek után én sem tudnám, mit higgyek a lányról…
Kate egy igazi vadóc, szókimondó, fiús csaj :D Imádtam minden egyes megnyilvánulását! Bailey ellentéte, és örülök, amiért ilyen, nem pedig egy plázacica. Biancával igazán jó párost alkotnak :)
Akiről még szeretnék beszélni, az Bailey apja, Graham. Igaz, hogy alig szerepelt, viszont furcsa érzésem van vele kapcsolatban. Csak Bailey véleményére hagyatkozhattam, nekem az kevés volt, hiszen a fiú egyértelműen utálja, de felmerül a kérdés, hogy jogosan? Eddig annyit láttam Grahamből, hogy felkelt az éjszaka közepén, mert egy ismeretlen lány ellátásra szorult, meg lefolytatott egy tipikus apa-fia beszélgetést Baileyvel. Egy szigorú, határozott férfi, ám rossz ember? Én nem úgy éreztem. Rá akarja Baileyre kényszeríteni az akaratát? Azt akarja, hogy olyan egyetemre menjen, amilyet ő jónak lát? Igen, kétségtelenül, viszont sok szülő így viselkedik. Az már más kérdés, mennyire jó ez a magatartás. Van, hogy a szülők azt hiszik, csak az megfelelő a gyereküknek, amit ők választanak nekik, gyakran nem terelgetni akarják, hanem lökdösni azon az úton, amin a gyerek abszolút nem szeretne járni. Nem veszik figyelembe, mert "ők jobban tudják".

Összegzés: Jó hosszúra nyúlt ez a kritika. :) Mindent egybevetve, élveztem a történetet, jobban lekötött, mint az a könyv, amit mellette olvasok. Beszippantott a Kötődés, én is kötődni kezdtem hozzá, és alig vártam minden nap, hogy folytathassam. A karakterek természetesek, a történések sokszor sokkolóak, az Effie és Bailey közötti kapcsolat pedig nagyszerűen lett bemutatva. Nem csupán vonzódnak egymáshoz, hanem meg is értik a másikat, erősítik.
Sok túltolt szituba keverednek, amikből én kapásból a felét kiszedném, tömöríteném egy kicsit, nem húznám el ennyire a nagy összeborulásukat. Davidet egy az egyben kiiktatnám, és a Reeddel folytatott valamit is, mert hogy az nem volt kapcsolat, abban biztos vagyok! :D Effie-nek kevesebbet kéne hazudnia, hiszen ő feltétlenül megköveteli az őszinteséget.
Egy könnyű olvasmány, délutáni kikapcsolódásra ideális. A karakterek roppant jók lettek, viszont a fogalmazáson még dolgozni kell kicsit. :) Örülök, hogy végül kértél tőlem kritikát, és még egyszer sajnálom, hogy ilyen későn tudtam megírni!
Ha szubjektíven nézem, akkor egy ötösre osztályoznám, hiszen szórakoztatott, a célját teljes mértékben elérte!

2018. február 14., szerda

Francesca H. Nielk-Daniel


Daniel


Sziasztok! Végre befejeztem egy könyvet, amit még tavaly decemberben szereztem be. Részt vettem egy Író-Blogger-Olvasó találkozón, ahol többségben írók tették tiszteletüket. Amint a fenti könyv írónőjére került a sor, bemutatkozott és beszélt a könyveiről, ám a három közül, csupán egy keltette fel az érdeklődésemet, az pedig a Daniel volt. Azonnal le is csaptam rá, amikor lehetőségem adódott.
Hogy megbántam-e? Nem, hiszen így megszülethetett ez a bejegyzés, egy olyan témáról, amiről muszáj beszélni, még ha az ember nem is szívesen teszi, az pedig a családon belüli erőszak. Először úgy voltam vele, hogy privát üzenetben írom le a véleményemet az írónőnek, Francescának, de arra jutottam, hogy ez bővebb kifejtést igényel, és talán tanulságos is lehet.

Fülszöveg: „Mit tennél, ha ismét annak az embernek a karmai közé kerülnél, akitől egész életedben a legjobban rettegtél? És ha ő még korábbi énjénél is okosabb és kegyetlenebb lett? Mi történik, ha már a saját anyád sem hisz neked? Ha teljesen egyedül maradsz a rémisztő sötétségben?
A tizenhét éves Daniel Monroe azt hitte, végre a háta mögött hagyhatja a sötét múltját. Azt remélte, soha többé nem kell azzal az emberrel találkoznia, aki tönkretette az életét. Ám pillanatok alatt elveszti a hitét, amikor visszakerül a pokolba. Vissza az apja házába.
Vajon mennyire bízhat a feltevésben, amivel áltatják, hogy a régi vadállat, az igazi pszichopata mára már nem ugyanaz? Mikor bújik ki a szög a zsákból? Vajon ismét át kell élnie az agresszív kegyetlenséget, amit kisgyerekként kellett?
Vagy talán képes lesz Daniel megmenekülni a vélt és valós félelmeitől egyaránt?”

Tökéletes fülszöveg, mély témaválasztás, a kivitelezés viszont bosszantó. Rengeteget idegeskedtem miatta, téptem a hajamat, sóhajtoztam és felháborodottan mondtam el a véleményemet a páromnak minden este, miután becsuktam a könyvet. Úgy éreztem, hogy kidolgozatlan, a karakterek hülyesége mindenen túltett, a főszereplő meg impotens. Kezdjük az elejéről. (SPOILER ALERT!)
Mivel E/1-ben íródott, azonnal megismerhetjük Danielt és a baráti körét. Éppen játszanak a tűzzel, Daniel ül a kormánynál és gyorsul, ám az előttük lévő szakadék szélén meg tudja fékezni az autót. Direkt csinálja, boldogsággal, adrenalinnal tölti el, azzal azonban nem számol, hogy a mostohatestvére az egészet felveszi kamerára, amit később lejátszik az anyjuknak. Daniel a nap végén hazatér az igencsak felpaprikázott anyjához, és a dühös mostohaapjához. Az asszony kijelenti, hogy a fia az utóbbi időben kezelhetetlenné vált, már sok volt vele a probléma, ezért lepasszolja az igazi apjának, aki állítólag már megváltozott.
Itt meg is állnék egy pillanatra. Sokszor fogom még szidni az anyát, a mintaszülőt, aki könnyedén lemond a fiáról. Egyszerűen ráfogja, hogy problémás, ő már nem tudja nevelni, ahelyett, hogy kitartana a gyereke mellett. Ezt a hozzáállást semmivel nem lehet enyhíteni, én sehogy nem tudtam megérteni.
Daniel hiába könyörög sírva az anyjának, az hajthatatlan, bepakolja a fiút a kocsiba, és már el is indulnak. Laza négy órás kocsikázás után megérkeznek apuhoz, aki hatalmas vigyorral az arcán köszönti őket, ám Daniel, nem meglepő módon már akkor retteg tőle, hiába bizonygatja neki az anyja, hogy egy áldott jó ember vált a fickóból. Ekkor még nem lehet semmi konkrétumot tudni, csupán annyit, hogy a mélyen tisztelt apa évekig terrorban tartotta a családját, bántalmazta őket. Nekem ennyi információ is elég volt, hogy levonjam a következtetést: az anya egy kibaszott nagy idióta! (Már bocsánat.) Visszaküldi az egyszem gyerekét ahhoz az emberhez, aki anno majdnem halálra verte! (Ez csak később derül ki.) A történet szerint a két eset között csupán öt év telt el. Öt év! És a nő komolyan elhitte, hogy öt év alatt a pszichopata exférje megváltozott?
Ez a könyv alapjaiban el lett rontva. Nincs szülő, aki képes ilyesmire! Legalábbis a normálisabbja nem, márpedig az anyuka normálisnak van beállítva.
Na, szóval, megérkeznek a férfihez, aki csak addig kedves, amíg a nő ott van, viszont abban a percben, ahogy az anyuka kiteszi a lábát a házból, az apa azonnal kimutatja a foga fehérjét, egyből ellenséges a gyerekkel.

„– Az anyád nekem adott, hogy megneveljelek, és én mindent meg fogok tenni, hogy így is legyen, erre mérget vehetsz – mondja a jól ismert agresszivitással.
Az egész testem reszket, elönt a forróság, és zihálni kezdek.
– És nem hagyom, hogy megint olyan hülyeséget csinálj, mint amit anyádnál. Bármit megteszek, megértetted? – A hangja most már tényleg fenyeget, de én minden erőmet és bátorságomat összeszedve újra megszólalok:
– Miért, mi lesz, megint verni kezdesz? – gúnyolódom tetetett magabiztossággal. – Csak nehogy most már én is visszaüssek – sziszegem undorral.”

Ebből a részletből azt hittem, hogy így is lesz, Daniel nem hagyja majd magát, de hatalmasat kellett csalódnom. Amint már írtam, a fiú impotens, magatehetetlen és a végén arra a következtetésre jutottam, amire ő maga is: megérdemli, amit kapott, még ha fáj is kimondani. (Még itt megjegyezném, hogy a fogalmazás is helytelen, hiszen nem a hangja fenyegette meg, hanem az apja. A hang fenyegető lehet csak.)
Másnap Daniel iskolába megy, ahol ismerősként köszöntik. Elég kellemetlenül érzi magát, mert mindenki tudja a múltját, ismerik a történetét; ennek meg is lesz a következménye. Összeismerkedik egy lánnyal, Violettel, aki irritálóan tapadós, kedves, mindig vigyorog. Violet szinte ráerőlteti a társaságát Danielre, így a fiúnak nincs sok választása, a lánnyal lóg a továbbiakban, amíg egymásba nem szeretnek.
Aznap Daniel később ér haza a kelleténél a suliból, az apja pedig megragadja az alkalmat, hogy tisztázzon vele néhány alapszabályt.

„– Nehogy azt hidd, hogy szabadon járhatsz-kelhetsz, meg elmehetsz csavarogni, vagy ne adj isten szórakozni. Nem azért vagy itt, hogy jól érezd magad, úgyhogy nem is fogod. Szépen mindennap reggel felkelsz, elmész az iskolába, majd abban a pillanatban, hogy kicsöngetnek az utolsó óráról, már itthon is vagy – jelenti ki fenyegetően.
Nagyot nyelek, és azt sem tudom, hogy most dühös vagy ijedt legyek.
– És ezt annyira komolyan gondolom, hogy még a perceket is mérni fogom – folytatja önelégült gonoszsággal. – Ha azt látom, hogy öt perccel tovább tartott hazaérned, mint amúgy, megbánod, erre megesküszöm neked. Nem fogod hazafelé a kirakatokat vagy a szép virágokat nézegetni, az tuti, hanem sietsz, hogy időben itthon legyél – magyarázza szájbarágósan, miközben nagyokat bólogat. – Ha pedig jól viselkedsz, nem kell félned, remekül elleszünk mi ketten – csípi meg az arcomat lekezelő játékossággal.”

Az apja olyan komolyan gondolja ezt a kontrollt, hogy a fiú még egy órát is kap, amin mérheti a perceket. Másnap reggel Daniel korábban el akar indulni a suliba, de az apja megállítja, mondván, van még tizenhét perce. Daniel visszaszájal neki, mire a férfi megfenyegeti, hogy megöli, ha tiszteletlen lesz vele. Ettől a gyerek annyira megijed, hogy sírva fakad az iskolába vezető úton. Violet ismét felbukkan természetesen, aztán Daniel összeveszik vele, amitől bűntudta lesz, hogy az egyetlen emberrel bunkó, aki hajlandó szóba állni vele.
Amint hazaér, az apja egyből befogja mosogatni. Este megérkezik a nővére, Naomi, és azonnal el akarja őt vinni az apjuk közeléből, mert a nőnek még van esze, ha már az anyjuknak nincs. Daniel azonban könnyek között elküldi, mert félti a nővérét.
Másnap a suliban kibékül Violettel, és megtudja, hogy a lány pontosan a vele szemben lévő házban lakik. Amint hazaér, megint vár rá a házimunka.

„Hajnali három óra múlt, és én délután óta még mindig négykézláb a fürdőszobát sikálom, a csupasz két kezemmel. Hol a sírás kerülget, hol a dühkitörés határán vagyok, de uralkodom magamon, hiszen tudom, hogy a saját érdekem, hogy viselkedjem. (…) Egy pillanatra lerogyok a sarkamra, majd lepillantok a kezemre, ami már szó szerint sebes és véres a sok súrolástól.”

Amikor sír, és nem csinálja tovább, az apja durván megrángatja, kiabál vele, majd elzavarja aludni. Daniel másnap a suliban úgy mászkál, mint egy zombi, és még az egyik tanára is félre hívja beszélgetni, mert aggódik érte. Daniel mindenkit elhajt a közeléből, mondván, nincs szüksége segítségre, amúgy is, mit pofázik bele a hülye tanár?
Iskola után arra ér haza, hogy az anyja tiszteletét tette náluk, de hamar elillan a jókedve. Kiderül, hogy a nő csupán a többi cuccát hozta utána, és olyan undorítóan viselkedik a fiúval, hogy még a talpam is ökölbe szorult.

„– Daniel, elhoztam minden cuccot, amire csak szükséged lehet. Fent van a szobádban – mondja ridegen, én pedig elmondhatatlan csalódottsággal bámulok rá, miközben még mindig térden állok előtte.
(…)
– Menj fel, és nézd meg, hogy szükséged van-e bármi másra, amit a hétvégén áthozzak neked, mert utána egy jó darabig nem találkozunk majd.
(…)
– Könyörgöm… könyörgöm, hogy ne hagyj itt ezzel az emberrel – kérlelem, de a hangomban már semmi élet nincsen.
(…)
– Daniel…
– Ha itt hagysz, abba bele fogok halni – mondom ki csöndesen, érzelmek nélkül.
– Ne beszélj hülyeségeket – rázza meg szenvedve a fejét. – Ez majd meghozza az eszedet.
– Hát tényleg azt hiszed, hogy ez az, amitől jobb emberré kéne válnom? – kérdezem ridegen, és ezúttal ő az, aki döbbenten figyel. – Ha tényleg azt hiszed, hogy ezzel elérsz valamit, akkor talán lehet, hogy igazad van. Lehet, hogy itt, és most véget is ér ez… – ejtem ki lassan a szavakat.
– Daniel…
– Ma a kezem – emelem fel letargikusan a tenyeremet, és felé mutatom –, holnap talán a lábam, aztán csak azt veszed észre, hogy nem maradt belőlem semmi.
– Daniel, könyörgöm, ne csináld ezt…
– Mégis mit? – kérdezem, továbbra is érzelemmentesen.
– Hát ezt – tárja szét a karját. – Ezzel akarod elérni, hogy megsajnáljalak – törli le az arcán csorgó könnyeket. – Tudom nagyon jól, hogy csak manipulálni akarsz azzal, hogy eljátszod a megtörtet – csóválja a fejét szomorúan.
– Persze, tegnap egész éjjel azért súroltam négykézláb a vécépadlót, hogy ma sajnáltathassam magam a véres kezeimmel – felelem, miközben csalódottan a földet nézem. Egyszerűen nem hiszem el, hogy lehet ennyire vak.
– Daniel, még senki nem halt bele a takarításba! – vágja hozzám ingerülten. – Legalább tanulsz egy kis rendet, elvégre ezért is jöttél ide.
– De ez már nem természetes! – üvöltöm vissza neki kétségbeesetten, miközben ismét felé mutatom a kezem.
– Igen, lehet… de ezt nem ő tette veled, Daniel, ezt te teszed saját magaddal… most pedig nézd meg szépen a cuccaidat, mert megyek haza.”

Szeretnék ismét megállni egy percre. Mit is olvastunk itt az előbb? Egy anya-fia beszélgetést, ahol az anyja konkrétan leszarja, mi van a fiával. Kiemelnék mondatokat: „Ezzel akarod elérni, hogy megsajnáljalak.” „Daniel, még senki nem halt bele a takarításba!” Ám ez a kedvencem: „… ezt nem ő tette veled, Daniel, ezt te teszed saját magaddal…” Tehát, nem baj, hogy szenvedsz, ebből legalább tanulsz, ráadásul ne akard, hogy az anyád megsajnáljon, mert úgysem jön össze, hiszen csakis magadnak köszönheted! Ez egy hihetetlenül káros szülői magatartás. Az meg már rég rossz, ha az anya magától nem sajnálja a véres kezű fiát, hanem külön ki kell vívni nála ezt az érzést. Ki is mondja, hogy Daniel ne legyen hülye, csak tűrjön csöndben, mert ez a dolga, ez a legjobb a számára.
Esküszöm, próbáltam megérteni az anya viselkedését, de aztán a következő oldalon kaptam egy kis betekintést a múltjukba, amikor Daniel még csak hét éves volt, és kihallgatta a szülei beszélgetését:

„– Ha még egyszer bántani mered, istenre esküszöm… – sírja anyám keservesen, de mielőtt még befejezhetné, amit elkezdett, az apám rögvest félbeszakítja a szokásos hangnemben:
– Esküszöl, hogy mi lesz, hm? És mi van, ha egyszerűen hátba szúrom? (…) …csak fogok egy kést, és beleállítom, aztán jól megforgatom, és nem állok le, ameddig ki nem belezem… – mondja olyan érzékletesen, hogy beleremegek.
– Te rohadék – sziszegi anyám. – Miért csinálod ezt vele?
– Mert ezt érdemli – vágja rá apám automatikusan.
– Már hogy érdemelné? Csak egy ártatlan kisgyerek – zokogja reményvesztetten anyám.
– Annyira nem ártatlan.
– Persze, az egyedüli hibája, hogy ilyen apja van! – vágja hozzá ingerülten anyám, de ekkor pontosan hallom, hogy hatalmas pofon csattan az arcán, majd hallom, ahogy a földre esik, hiszen nagyot koppan, én pedig akaratlanul is, de hangosan felzokogok.”

Ti sem értitek, ugye? Ehhez az emberhez küldte vissza az anyja a fiát, és erről hiszi azt, hogy megváltozott néhány év alatt!
Nyugodjunk le, és haladjunk tovább a történetben. Másnap iskola után Danielt letámadja az apja, mert átment hozzájuk Violet anyja, és meghívta a fiút magukhoz vacsorára. A férfinek nem tetszik, hogy Daniel barátokat szerzett, ezért arra utasítja a gyereket, hogy menjen át enni a szomszédba, és érje el, hogy soha többet ne akarják meghívni, utáltassa meg magát Violettel is, meg az egész családjával. Ezt természetesen Daniel nem teszi meg, mert képtelen rá, így amikor hazamegy este, az apja csinál neki kaját, amit meg kell ennie. Hamar kiderül, hogy a férfi megmérgezte az ételt. Miután egész éjszaka a konyhakövön hányt a gyerek, elviszi a kórházba, ahol azt hazudják mindenkinek, hogy Violeték főztjétől lett rosszul. Itt bemásolnék egy díjnyertes jelenetet, amin kínomban hatalmasat röhögtem.

„Néhány percig elmerülten nézzük egymást, én szinte már el is felejtem, mennyire rosszul vagyok, aztán odahajol, és megcsókol.
Egy pillanatig fel sem fogom, mi történik, ám amint elmúlik a döbbenetem, idegesen eltolom magamtól, ő pedig felugrik mellőlem:
– Én… – lép hátrébb kétségbeesetten, miközben a szájához kapja a kezét, én meg dermedten bámulom. – Ne haragudj, én azt hittem, hogy… – pillant le szégyenkezve a földre.
– Violet, én az egész éjszakát végighánytam – szalad ki a számon ismét a hülyeség, de ebben a percben a sokknál csak a szégyenérzetem erősebb, hiszen olyan íze van a számnak, mintha döglött halat ettem volna, ő pedig alig egy perccel ezelőtt azt csókolgatta.”

Ezen kifejezetten jól szórakoztam, ám a következő fejezeten már kevésbé, ugyanis újra felbukkan az anyja. Daniel elmeséli neki a történteket, mire a nő újfent hazugnak állítja be a fiát.

„– Daniel, tudom, hogy haza akarsz jönni, de ennek nem ez a módja. Nem veszed észre, hogyha nem tiltakoznál ennyire, akkor sokkal hamarabb szabadulnál? Mégis hogy várhatod azt, hogy elhiggyem, hogy megváltoztál, amikor ilyen hülyeségeket találsz ki, hogy bemocskold az apádat? – néz rám reménytelenül.
– Ezt komolyan nem hiszem el – csapok az ölemre, és hitetlenkedve megcsóválom a fejem. – Majdnem megölt engem, és még ez sem elég neked?! – kérdezem meggyötörten. – Egyszerűen megmérgezett, mintha valami patkány lennék!
– Daniel, ez már tényleg nevetséges – lép hátrébb anyám. (… ) Tudod, ha ennyire szeretnéd azt hinni, hogy megmérgeztek, akkor miért nem a szomszédban keresed a vétkest? – néz rám anyám kihívóan. – Elvégre ott ettél előtte, nem? Vagy talán azok is kegyetlen bérgyilkosok, akiket az apád bérelt fel, hogy megöljenek? – nevet ki dühödten, én pedig csak fagyottan bámulok rá. – Tudod mit, Daniel, esküszöm neked, már azon sem lepődnék meg, ha te vettél volna be valamit csak azért, hogy aztán rákenhesd az egészet.”

A végén kijelenti a drága anyuka, hogy nem hallgatja tovább Daniel „hazugságait”, a hétvégén pedig hazaviszi egy kis időre, ha befejezi a mesék gyártását. Ám ez még semmi, ahhoz képest, ami utána jön. Várjuk ki a végét.
A hétvégét követően, Daniel félve beavatja Violettet mindenbe. A lány természetesen felháborodik, azonnal segíteni akar a fiúnak, de az még időben leállítja.
Másnap Daniel összeverekedik az egyik osztálytársával, Richarddal, teljesen jogosan, miután Richard kijelenti, hogy nem csodálja, amiért az apja legszívesebben megölné a szerencsétlent. A verekedésért várhatóan Daniel otthon is kap a férfitől:

„Ebben a pillanatban elkapja a csuklómat, olyan hirtelen mozdulattal, hogy szinte időm sincs felfogni. Betekeri a jobb kezem a konyharuhába, rácsapja a tenyerem a fiók peremére, és azzal a lendülettel keményen visszalöki azt a helyére.”

Ezt a két mondatot elsőre fel sem fogtam, de utána letisztult a jelenet. Szóval, rácsukja a fiókot Daniel kezére, amitől bedagad az egész kézfeje, és alig tudja használni napokig.
Már alig vártam, hogy ismét megjelenjen az anyja a színen. A vágyam teljesült a következő fejezetben.

„– Akkor hazamehetek veled? – kezdek bele félénken néhány másodperccel később.
– Igen, azért jöttem, vagy nem? – pillant rám hanyagul.
– De… – felelem alig hallhatóan, lehajtott fejjel.
– Na, akkor kelj fel, mert szeretnék indulni…”

Tökéletes „anyai” magatartás. El sem tudom mondani, mennyire felháborított az egész, ám a tetőpontot még mindig nem értük el. Én sem hittem, de ez a nő, túl tud tenni még önmagán is. Amint hazamennek, az anyja leülteti Danielt a kanapéra, és elbeszélget vele. A fiú elmondja, hogy az apja rácsukta a fiókot a kezére. Ha azt hisszük, hogy a nő hisz neki, akkor nagyon naivak vagyunk, ugyanis az anyja meg van róla győződve, hogy a verekedésben sérült meg, amiben persze teljes mértékben a gyerek volt a hibás.

„– Ugyan, Daniel – neveti el magát anyám a fejét csóválva. – Ezt még te sem hiszed el.
– Pedig így volt – felelem higgadtan, szinte már ridegen
– Vagy csak így akarod kimenteni magad.
– Vagy igen… ez is egy lehetőség… – válaszolom lemondóan. – A kérdés már csak az, hogy te kinek hiszel?
– Hát neked biztosan nem – vágja rá anyám meglepő gyorsasággal.”

A lényeg az utolsó mondatban van. Miért is hinne a fiának, amikor láthatóan rossz passzban van? Kicsit se gyanús, hogy az apjánál látványosan tönkremegy, biztosan ez is Daniel hibája.

„– Daniel, hónapok óta hazudozol összevissza, és mióta az apáddal vagy, olyanokat találsz ki, hogy az ember frászt kap a sok hülyeségtől.
– Az a sok hülyeség mind igaz, és neked kéne ezt a leginkább tudnod!
– Daniel, már úgy mentél oda, hogy elhatároztad, bűnöst faragsz belőle.
– Mert az! – tör ki belőlem.
– Igen, mert te azzá változtatod, mert azt hiszed, hogy azért, amiket régen tett, megérdemli, hogy szörnyetegként tekints rá – mondja anyám, úgy, hogy látom rajta, már ő is legszívesebben sírna.”

Miért? Talán Daniel jogtalanul gyűlöli az apját? Az anya elvan a saját világában, a saját maga kreált valóságában, olyannyira, hogy képtelen meglátni, mi zajlik körülötte. Ami ezután jön, az már kezd komikus lenni, ugyanis a mostohatesó ugyanúgy elkezdi Danielt piszkálni, mint a suliban Richard, majd amikor Daniel visszaszól a fiúnak, az neki támad. Egyet tippelhetünk, hogy ebben a helyzetben is ki húzza a rövidebbet. A mostohatesó verte meg a kölyköt, és még erről is Daniel tehet, miközben a másikat pátyolgatja az „anyja”. Miután a mostohaapa is beleszól a dologba, Daniel megüti a férfit, az anyja pedig az arcába ordítja, hogy soha többet nem mehet vissza hozzájuk, mert minden baj miatta van, mindenért a fiú a felelős.
Még aznap visszarobognak az apja házába, ahol Daniel a fürdőben öngyilkos akar lenni, ám képtelen felvágni az ereit. Az apja ezt meglátja, először jól kiröhögi, hogy még ehhez is szerencsétlen, majd feldühödik, mert csak ő tehet kárt a fiúban, ezt követően pedig megalázza.

„– Sosem leszel képes arra, hogy megvédd magad. Főleg, mert az az erősek kiváltsága, te pedig, Daniel, még ahhoz is túl gyáva vagy, hogy a saját életed elvegyed. Még ahhoz is gyáva vagy, hogy megszüntesd a szenvedésed, és nehogy azt hidd, hogy lesz majd, aki megvéd, mert te vagy az egyedüli, aki megmenthetné magát, de mivel te erre alkalmatlan vagy, jobb lesz, ha beletörődsz, hogy mindig is az lesz, amit mások rád erőszakolnak…”

Az a legszomorúbb, hogy igazat kell adnom az apjának ebben az esetben, ám erre kitérek később. A történtek után átlopózik Violethez, aki megnyugtatja, és egy eléggé borzalmas tervet eszelnek ki a fickó ellen. A lány megfelelő kapcsolatokkal rendelkezik ahhoz, hogy ellopassa egy rendőrnek a fegyverét, amit átad Danielnek. A gyereknek az a dolga, hogy valahogy rávegye az apját, fogja meg a fegyvert az ujjlenyomat miatt, majd bejelentést tesznek, miszerint megtalálták a lopott fegyvert.
Annyira amatőr, hogy a fejemet fogtam. Miből gondolták, akár egy percig is, hogy ez sikerülni fog? Persze az apa azonnal keresztbe húzza a számításaikat, és előbb hívja a rendőrséget a fegyver miatt. Itt már kezdtem gyanakodni, hogy valahogyan lehallgatja Danielt, hiszen máshogy nem szerezhetett volna tudomást a tervről.
Nyilván ezért is büntetés jár, ami nem más, minthogy megásatja este a gyerekkel a kertben a saját sírját. Szó szerint. Kényszeríti Danielt, hogy ássa meg, aztán feküdjön bele, és nyakig betemeti.
Ugorjuk át Daniel szenvedéseit, mert így lassan, a 230. oldal környékén már unalmas, és térjünk át arra, hogy az incidens után megjelenik Violet. A lány kiakad, és azonnal elrángatja a fiú anyjához. Itt még mindig naiv voltam, azt hittem, a nőnek majd felnyílik a szeme, és kimenekíti a fiát. Nem így történt. Daniel megjelenik az éjszaka közepén, elmondja, hogy az apja élve eltemette, meg van zuhanva a gyerek, két értelmes mondatot se tud kinyögni, csupa föld, mint Homokember Az öt legendából, és az az istenverte nőszemély NEM HISZ NEKI! Erre már nincsenek szavak.
Ám végül azt hiszem, hogy most megtörik a jég. Az asszony nagy kegyesen ad a fiának még egy esélyt. Elmegy vele az apjához, és ha ott lesz a gödör, amiről Daniel beszélt, akkor végre haza viszi.
Végig az járt a fejemben, hogy ez a némber nem lát a szemétől? Mindenki úgy csinált Daniel körül, mintha nem vennék észre, hogy csupa kosz és lelkileg tropa. Kezdtem összezavarodni, és vártam, hogy mikor derül ki a könyv végén: Daniel tényleg csak beképzelte az egészet, ám sajnos nem így történt.
Bepattan a család a kocsiba, megint utaznak négy órát, majd megcsodálják a virágágyást, amit Daniel apja az éjszaka közepén csinált a gödör helyére. (Annyira tudtam.) Az anyja éktelen haragra gerjed, elhordja a fiát mindennek, és kijelenti, hogy végzett vele, örökre ott marad az apjánál.
Igen, kitalálhatjuk, mi jön ezután. A szokásos büntetés. Egész éjszaka egyhelyben kell ülnie a gyereknek, még a vécére se mehet ki. Másnap azonban kiderül, hogy nem ez volt az igazi büntetés, ez csak egy kis lecke. Az igazi büntetés a fagyasztó, ahol egy órát kellett eltöltenie.
Meg is történik, minden következmény nélkül. Azt vártam, hogy legalább összeszed egy felfázást, begyullad a veséje vagy szimplán megfázik, de nem. Este átszalad Violethez, ahol lezajlik egy igen érdekes jelenet. A lány tök indokolatlanul rámászik, majd amikor kiderül, hogy Daniel még szűz, jól kiröhögi a csaj. Én is hangosan nevettem, még a könnyem is csorgott, mert annyira képtelen szituba keveredtek.

„Nagy nehezen lerángatom róla az anyagot, aztán jóformán megdermedek, mikor melltartóban látom. Édes istenem. Én tényleg megvesztem.
– Ne haragudj, nekem ez nem megy – zihálom kétségbeesetten, majd lelököm magamról a takarót, és felugrom az ágyról, aztán rögtön kezdem visszavenni a felsőmet.”

Ez a jelenet reális lenne egy lány szemszögéből, ebben az esetben viszont egy tizenhét éves fiúról van szó. Nem elég, hogy négyszáz oldalból háromszázötvenen bőg, magatehetetlenül vergődik az önsajnálat mocsarában, de még el is szalad, ha meglát egy melltartóban fekvő lányt. Meglátásom szerint, ezt bele sem kellett volna tenni, mert abszolút nem illik a könyvbe.
Haladjunk, ugyanis a borzalmas történéseknek még nincs vége, másnap Daniel egy újabb nagyszerű tervvel rukkol elő, amit még Violetnek sem árul el. Amint hazaér, szembeszáll az apjával. Érdekes fordulat, ugye? Azt hittem, hogy végre valahára kinőtt a töke, és cselekszik is a sok siránkozás után.
Cselekedett is, de inkább ne tette volna. Elvette az apja baseballütőjét, amivel normális esetben agyon kellett volna vernie a férfit, és hangosan felnyögtem, amikor ehelyett elhagyta a házat. Ennél nagyobb ökörséget nem tudott volna csinálni. Keresett egy balhés társaságot, akik majd jól összeverik az apja ütőjével. Így is történt, aminek ismét kórház lett a vége, ugyanis hasba is szúrták. Az álsztorija tökéletes lett volna, ha számol a térfigyelő kamerákkal, és az esetleges szemtanúkkal. Amikor az anyjának próbálta bemesélni, hogy a férfi tette ezt vele, azonnal lebukott, és ebben az esetben jogos volt a nő felháborodása a vaskos hazugság miatt.
Ah, komolyan, hogy lehet valaki ilyen balfasz?
Várhatóan a nővér is megjelent a kórházban, aki ismét magával akarta cipelni. Daniel bele is egyezett, mert tudta, hogy ezek után már végképp nem mehet vissza az apjához, de a férfi megint megfenyegette, ez meg bedőlt neki, nem tudott mást tenni.
Az apja ezek után még jobban bekeményít. Mindenért őt okolja, már a fiú megszületéséért is Daniel a hibás, meg azért, hogy tönkre ment a szülei házassága, és a férfi kifejezi abbéli sajnálatát, hogy nem ölte már meg kisbaba korában a kölyköt. Az apának teljesen elborul az agya, megkéri, hogy a fia mutassa meg magán azokat a helyeket, ahol öt évvel azelőtt sérülés érte.
Megmondom őszintén, mire Daniel a végére ért a felsorolásnak, azon csodálkoztam, hogy tizenkét évesen túlélte. (Eltört a keze, a felső állkapcsa, megrepedt a koponyája, eltört a bokája, a lábszára, a térde és a bordája, plusz ha ez még nem lett volna elég, kivették a lépét.)
A verekedős incidens után igaz, hogy az orvos egy hét ágynyugalmat rendelt elő Danielnek, az apja pár nap után mégis elzavarja az iskolába, majd amint hazaér hólyagosra égeti a gyerek tenyerét, mert miért ne?
Aznap este Violet érdekes dolgokat mondd Danielnek. Kiderül, hogy a mostohaapa is nyaki sáros a dolgokban, ő beszélte tele az anyuka fejét mindennel, amiért a nő konkrétan szart a fiúra. Itt felgyorsulnak az események, ugyanis amíg a fiatalok beszélgetnek a lány szobájában, az agresszív apa megjelenik a saját házában, velük szemben. A két gyerek menekülőre fogja, bepattannak a kocsiba, Violet pedig elviszi a suliba (hogy miért pont oda, arról fogalmam sincs), ám oda is követi őket a férfi. Itt kiderül, hogy nyomkövetőt és lehallgatókészüléket rejtett el a fiú karórájában. A fickó nincs egyedül, fogva tartja az exfeleségét, aki valamilyen csoda folytán már hisz Danielnek. (Meglepő. Kinéztem volna belőle, hogy még ezek után is képes hazugnak beállítani szegényt.)
Daniel és az apja, egy jó kis fogócska után kikötnek a suli medencéjében, dulakodni kezdenek, majd beleesnek a vízbe, és a gyerek véletlenül nekicsapja a férfit a csempének a víz alatt. A férfinek betörik a feje, és mindenki örül. Ami igazán felháborító, hogy ezek után az anyja úgy tesz, mintha mi sem történt volna, és hirtelen mintaszülővé avanzsál, az utolsó négy és fél oldal erejéig.

El sem tudom mondani, mennyire felháborított ez a könyv. Annyi potenciál lett volna benne, hogy fáj, amiért ezek kiaknázatlanul maradtak. Az olvasónak esélyt sem hagy, hogy legalább egy kicsit becsapja, megvezesse, hogy az apa valóban megváltozott. Nagyobbat ütött volna a történet, ha az elején tényleg úgy tűnik, mintha már nem lenne ugyanaz az ember. Daniel egy kis időre megnyugszik, és csak utána jön a feketeleves.
Az anya viselkedése is irreális. Csakis azért nem hisz Danielnek, a nyilvánvaló tények ellenére, mert maga az írónő nem akarja, hogy higgyen! Ez a legnagyobb probléma, a karakterek megerőszakolása. Jobb lett volna, ha az anya végig nem tud semmiről, ha az apa úgy alakítja a dolgokat, hogy Daniel el legyen zárva a családjától.
Térjünk rá Danielre, aki annyira élő, mint egy cserepes növény. Ott marad, ahova rakják, kábé egy centit sem megy arrébb, nem tesz semmit azért, hogy megszabaduljon. Nem való főszereplőnek. Egy főszereplő nem csak sodródik az árral, hanem cselekszik, viszi tovább az eseményeket, nem csak úgy van, lélegzik, sír, minden harmadik percben. Daniellel az a legnagyobb baj, hogy még a barátnője is tökösebb nála! Violethez bújik, pityereg, mintha egy fordított univerzumban játszódna az egész. Állandóan magát ismételgeti, és képtelen önállóan létezni. Kétszer éreztem, hogy valóban élt. Egyszer az elején, amikor az anyjával harcolt, hogy ne vigye vissza a családi házba, másodszor pedig, amikor megverte és leköpte a sanyargató apát.
Az apa karaktere pedig úgy el lett bagatelizálva, hogy már attól felhúztam magam, ha csak megszólalt. Az egész történet a nagy összecsapást készíti elő, ami a végén le lett rendezve fél oldalban.
Francesca H. Nielk roppant nehéz és komoly témát választott, amit amúgy sem könnyű hitelesen ábrázolni. A szereplők borzalmasak, az érzelmek leírása felszínes, a párbeszédek erőltetettek. Magáról a fogalmazásról pedig egy ivós játék jutott az eszembe. Ha minden egyes "Daniel" megszólítás után iszom egy felest, öt oldal után tuti, hogy matt részegen dőlök ki a szőnyegen. Ráadásul mindenki önelégülten néz, meg nemtetszéssel, mindenki gúnyolódik és gonosz. Mélységesen lelombozott, egyben felháborított ez az írás. Már ott bukik az egész, hogy az anya visszaküldi az exférjhez a gyerekét. A végén kiderül, hogy az apa börtönben is ült, amiért majdnem halálra verte a tizenkét éves fiát, mégis inkább neki hisznek a gyerek helyett, beleértve a rendőrséget és az orvosokat! Ha én anyuka lennék, még véletlenül sem engedném a fiam közelébe azt az embert, aki majdnem megölte! Ha megváltozott, ha nem! Viszont az igazsághoz hozzátartozik, hogy az a néhány visszaemlékez, ami a tizenkét éves Danielt mutatja be, sokkal hitelesebb, jobban át tudtam érezni a kisfiú helyzetét. Szívesebben olvastam volna abból a megközelítésből.
Az egyetlen értékelhető karakter az a nővér, Naomi. Kitart az öccse mellett végig, és nem lebeg a szeme előtt rózsaszín köd.
A könyv végén az írónő levele az olvasókhoz, sokkal jobban meg lett írva, természetesebb, nem görcsös, mint az előtte lévő négyszáz oldal!